indy.media.hu független média központ

Még a térkép is „meglehetősen optimista”. - Térkép az OECD-tag államokról, ahol a Hungary felirat a nálunk jóval gazdagabb Ausztria területére került. (gyártó: Maps of World, mapsofworld.com)

Miért van az, hogy már megint képtelenek voltak az akadémikus szakértők a pénzügyi-gazdasági válság előrejelzésére, hogy 2007 májusában (3 hónappal az első robbanás előtt), még mindig az anti-inflációs fogadkozás és a határtalan optimizmus volt a jellemző hangnem a szakértői berkekben, hogy nálunk a tudományos brezsnyevizmusból diplomázott lokális helytartó-osztály még mindig a „takarékoskodás”-ról értekezik az általuk monopolizált médiában, miközben a Financial Times, a G20 stb. keresletélénkítő deficitköltekezést követel stb.

Steve Keen (képen jobbra lent) ausztrál közgazdász szerint ennek egyszerű oka van: az ortodox neoklasszikus közgazdaságtan nem tudomány, hanem a teológia egy válfaja. És, ha már itt tartunk, Keen – aki 3 éve folyamatosan figyelmeztet az időzített bombára – bemutatja saját válság-elméletét, ami még csak nem is marxista, úgyhogy mindenki elolvashatja. A szerző a cikkben sokszor Ausztráliát használja példaként, ennek ellenére a cikk általános érvénnyel bír, és magyar terepen is releváns.

—————————————————————————————————————————-

STEVE KEEN – A központi bankok kudarca [2008.10.27.]

Csak két éve, hogy a világ központi bankjai, úgy tűnt, hogy dicsőségük csúcsán állnak. Az infláció, a hetvenes-nyolcvanas évek átka, halottnak tűnt, a technológiai buborék kipukkanása okozta pénzügyi válságot [2000-2001] látszólag sikerült megállítani, a legtöbb ország gazdasága nagy tempóval növekedett, a részvény- és ingatlanárak pedig megállás nélkül emelkedtek.

Majd egyszer csak jött a “subprime” jelzálogkölcsön-válság és a legdurvább módon juttatta az eszünkbe, miért is hozták létre annak idején a központi bankokat: hogy megakadályozzák egy újabb nagy gazdasági világválság [Great Depression 1929-1933] kialakulását.
Jelenleg nem tartunk a nagy világgazdasági válságnál – legalábbis egyelőre – de a válság egy kulcsfontosságú előfeltétele épp a központi bankok orra előtt alakult ki: a privát szféra óriási mértékű eladósodása. Sőt, ami azt illeti, az eladósodás mértéke ma kétszer olyan magas, mint 1929-ben, ami miatt a jelenlegi válság sokkal nagyobb vérontással jár[hat], mint 1929-ban.

1929 októberének nagy tőzsdekrachja idején az amerikai adósságállomány a GDP-hez viszonyítva 150% volt, ma 290%. Ausztráliában ugyanez az arány 64% volt, ma 165%. Azok a szabályozási intézmények, amelyeknek elvileg meg kellett volna óvniuk attól, hogy a szörnyeteg karmaiba kerüljünk, egyenesen annak a gyomráig vezettek.

Első ábra

Ez persze nem egy tudatos döntés volt, hanem azért történt, mert a jegybankokat közgazdászok irányítják, és a közgazdaságtan domináns “neoklasszikus” iskolája teljes mértékben ignorálta a nagy világgazdasági válság [1929-1932] tanulságait.

A neoklasszikus közgazdaságtan hamis leckéje szerint a piacgazdaság alapvetően stabil rendszer, és a nagy világgazdasági válságot a monetáris intézmények okozták, amikoris beszűkítették a hitelforrásokat a tőzsdekrach után, ahelyett, hogy lazították volna.

A harmincas évek valódi tanulsága ezzel szemben az, hogy a hitel által meghajtott [credit-driven] piacgazdaságok alapvetően instabil rendszerek, és hogy a nagyobb válságok akkor következnek be, amikor az adósságfinanszírozott spekuláció miatt túlzott mértékben megnő a magánszféra adósságállománya, alacsony infláció mellett.

A jegybankok azonban, a konvencionális gazdaságelmélet félrevezető tanítását követve, ignorálták a privátszféra adósságállományának szerepét a gazdasági rendszeren belül. Ehelyett inkább újraértelmezték alapító chartáikat – melyek a teljes foglalkoztatást hangsúlyozták – mint az alacsony infláció fönntartására szóló mandátumot.

Ahogy az ausztrál jegybank [RBA] legutóbbi évi jelentésében fogalmaz:
“[a jegybank] kötelessége… hogy biztosítsa… a nemzeti valuta stabilitását… a teljes foglalkoztatás fönntartását… és az ausztrál nép prosperitását és jólétét… egy középtávú inflációs cél konkrét formájában nyilvánul meg. A monetáris politika célja hogy a fogyasztói árak inflációs rátáját 2-3 százaléknál tartsa, átlagosan, egy ciklus során.” (Annual Report 2008, page 5).
[vö.: www.mnb.hu: „Az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása. Az MNB elsődleges céljának veszélyeztetése nélkül, a rendelkezésre álló monetáris politikai eszközökkel támogatja a Kormány gazdaságpolitikáját.”, miközben mindent elárasztottak a devizahitelek.]

A jegybank tehát neoklasszikus szemeit az inflációs rátára függesztve nem vette észre a privát adósság növekedését – ahogy a világ többi jegybankja sem, ahogy a pénzügyminisztériumok sem, és ahogy a nemzetközi gazdasági szervezetek sem. Ezért aztán a nemzetközi gazdasági rendszer hirtelen megroppanása meglepetésként érte a közgazdászokat. A közgazdászok matematikai modelljeikre hallgattak, amelyek nem veszik figyelembe a privát adósság mértékét (sőt, a pénzt, magát sem!), ahelyett hogy a valóságra figyeltek volna, ahol az adósság uralkodik [debt is king].

Sehol sem volt ez annyira nyilvánvaló, mint az OECD -nél […].
A következőkben szerkesztés nélkül idézzük az OECD 2007 májusában íródott Economic Outlook-jának [Gazdasági Kitekintő] két nyitóparagrafusát (az igazán vicces rész kiemelve):
„A tavaly ősszel kiadott Gazdasági Kilátásokban szervezetünk, az OECD úgy vélte, hogy az amerikai gazdaság lelassulása nem globális gazdasági gyengélkedést vetít előre, ellentétben például 2001-vel. Ehelyett egy „sima” kiegyensúlyozási folyamat várható, melynek során Európa fogja átvenni a karmesteri pálcát az Egyesült Államoktól [!], meghajtva az OECD növekedését.
Az utóbbi idő fejleményei általában véve megerősítették ezt a prognózist. Sőt, a jelenlegi gazdasági helyzet sok szempontból kedvezőbb, mint amit az utóbbi években tapasztaltunk. Ennek fényében továbbra is tartjuk a kiegyensúlyozódási forgatókönyvet. Fő előrejelzésünk továbbra is meglehetősen optimista [quite benign]: „puha” leszállás az USA-ban, szolid [növekedési] trajektória Japánban, és lázas növekedés Kínában és Indiában. A jelenlegi trendeknek megfelelően az OECD országok növekedését erős munkahelyképződés és csökkenő munkanélküliség fogja alátámasztani.” (OECD World Economic Outlook Vol 81 p. 7)

Aha, igen. Három hónappal később kitört a pénzügyi válság.

Mostanra már tényleg fájdalmasan nyilvánvaló, hogy a konvencionális közgazdaságtanra nem támaszkodhatunk, ha meg akarjuk érteni, hol is vagyunk, hogyan jutottunk ide, hová tartunk, és mit tehetnénk, hogy elkerüljük a legsúlyosabb következményeket. Ahhoz hogy megértsük mindezt, vissza kell mennünk ahhoz a közgazdászhoz, aki rájött, hogy miről is van szó, de akit a közgazdász-szakma ignorált: Irving Fisher-hez.

A gazdasági válságok adósságdefláció-elmélete

Fisher kezdetben a húszas évek pénzügyi buborékjának egyik akadémikus ünneplője volt – leghíresebb kijelentése ebből az időszakból […] egy borzalmas előrejelzést volt, amit 1929 nagy tőzsdekrach-ja előtt egy héttel tett: “Úgy tűnik, a részvényárak olyan szintre emelkedtek, ami egyfajta állandóan magas fennsík lehet”.
Négy évvel később, a válság által megleckéztetve és gyakorlatilag tönkretéve, kellett arra a következtetésre jutnia, miszerint a gazdasági válságok [a Great Depression] akkor következnek be, amikor a túlzott eladósodás zuhanó árakkal kapcsolódik össze. Ezt a jelenséget „adósságdefláció”-nak keresztelte el.

Fisher érvelésének egyik kulcsmomentuma az volt, hogy habár a közgazdászok úgy modellezik a gazdaságot, mintha az állandóan egyensúlyban lenne, a valós gazdaságban állandóan egyensúlyhiány van. Ahogy írta, még akkor is, ha a gazdaság egyfajta egyensúly felé tartana:
“új zavaró hatások, gyakorlatilag, biztosan föllépnek, és így, a valóságban, bármelyik változót is vesszük, az szinte mindig az ideális egyensúlyi helyzettől eltérő értéket vesz föl”

Fisher amellett is érvelt, hogy a depressziót okozó erők természetükből adódóan nem-egyensúlyi jellegűek. A két kulcstényező, amik a depressziót okozták a túlzott eladósodás és a csökkenő árak voltak. Habár más tényezők is vezethetnek egy krízishez (mint pl. a túlzott bizalom [valamilyen befektetéssel kapcsolatban], vagy a túlzott spekuláció), de végsősoron az eladósodás és a defláció az a két kulcsfontosságú erő, amik a különböző kisebb visszaeséseket depresszióba fordíthatják át.
Fisher éles megfogalmazásában (ő maga is áldozata volt ennek a folyamatnak):
„a túlzott mértékű befektetések és spekuláció [over-investment and over-speculation] gyakran igen jelentősek, de a következmények nem lennének olyan súlyosak, ha nem kölcsönzött pénzekből folynának. Azaz, a túlzott eladósodás megnövelheti az irreális mértékű befektetések vagy spekuláció jelentőségét. Ugyanez igaz az eltúlzott optimizmussal kapcsolatban. Azt hiszem, a túlzott optimizmus ritkán okozna komoly károkat, ha nem csalogatná bele az áldozatokat az eladósodásba.”
Ezután vázolta az események láncolatát, amik a túlzott eladósodás és az alacsony infláció kontextusában kitörő pénzügyi válságokra jellemzők:

„(1) Az adósságok likvidálása pánik-eladásokhoz vezet [distress selling] és a
(2) Bankbetétek [deposit currency] csökkenéséhez, ahogy a bankkölcsönöket kifizetik, valamint a [pénz] cirkuláció sebességének lelassulásához. A betétek megcsappanása és a pénzkörforgás lelassulása, amelyet a pánikeladások váltanak ki, okozza
(3) Az árak visszaesését, azaz a dollár értékének a feldagadását [swelling of the dollar]. Feltételezve, hogy az áresést nem kompenzálja refláció vagy más, mindez szükségszerűen vezet
(4) A vállalatok saját vagyonának [net worth] még nagyobb visszaeséséhez, ami csődhullámot okoz és
(5) Egy hasonló mértékű visszaesést a profitokban, ami egy “kapitalista”, azaz a privát profiton alapuló társadalomban arra készteti a nagyvállalatokat, melyek veszteségessé váltak, hogy
(6) Visszavegyék a termelésüket, ami mind a kínálat, mind az alkalmazott munkaerő mennyiségének lecsökkentését jelenti. Ezek a veszteségek, csődök és a munkanélküliség
(7) Pesszimizmushoz és bizalomvesztéshez vezetnek, amely aztán erősíti
(8) A pénz felhalmozását és visszatartását [hoarding], tovább csökkentve a cirkuláció sebességét. Ez a nyolc ok további
(9) Bonyolult zavarokhoz vezet a kamatokban, csökkentve a nominális, azaz pénz-kamatokat [a fall in the nominal, or money, rates and a rise in the real, or commodity, rates of interest]”

1929-ben – amikor a jellemző adósságforma a vállalati adósság volt – a krach után sok cég képtelen volt bevételeiből [cash-flow] tovább finanszírozni adósságfizetési kötelezettségeit. Ezért pánikszerű eladásokba kezdtek [distress selling], hogy beszerezzék a szükséges pénzt – és mivel az árakat mindenki csökkentette, azok óriási sebességgel zuhanni kezdtek. Még azok a cégek is, amelyek képesek voltak nominálisan vett adósságaikat kifizetni, azzal a problémával szembesültek, hogy bevételeik még gyorsabban zuhantak, mint amennyivel adósságaikat csökkenteni tudták, az ún. “Fisher paradoxon”-hoz vezetve:
“minél többet fizetnek ki az adósok, annál nagyobb az adósságuk. Minél inkább kibillen a gazdaság hajója, annál inkább hajlamos arra, hogy még tovább billenjen. Nem az önkorrekció felé kezd el mozogni, hanem teljesen felborul.”
Ez a jelenség megdöbbentően tisztán látható a történelmi adatokból: az inflációs ráta 1931 és 1933 között jelentéktelenül alacsony szintről (0.5 – 1%) mínusz 10%-ra zuhant.

Második ábra: Inflációs ráta 1920-40 USA és Ausztrália

A gazdasági növekedés szintén csikorogva leállt, ahogy a hitelek befagyása [credit crunch] visszavette a kiadásokat, és ahogy a pénz-szűkébe jutott cégek kirúgták alkalmazottaikat. A növekedés zuhanása szintén evidens az adatokból: a gazdasági növekedés a krízis előtti +6%-ról mínusz 8%-ra zuhant a krach után, majd egészen mínusz 13%-ra süllyedt 1932-ben.

Harmadik ábra: Gazdasági növekedés 1920-40, USA és Ausztrália

A termelésben és az árakban történő visszaesés azt jelentette, hogy az adósság-GDP arány az 1929-es tőzsdekrach után tovább emelkedett, habár hitelhez szinte lehetetlen volt hozzájutni, és mindenki, akinek adóssága volt, megpróbálta visszafizetni azt. Az első ábrán megfigyelhető, hogy az adósságállomány-GDP arány egészen 1932-ig nőtt – 150-ről 215%-ra az USA-ban, 64-ről 77%-ra Ausztráliában.

A gazdasági visszaesésnek olyan súlyos hatása volt a foglalkoztatottságra, hogy az örökre bevésődött az emberiség pszichéjébe. Amikor a tőzsdekrach megkezdődött a munkanélküliség az USA-ban […] 0,04% volt - 1/25 része az egy százaléknak. Három évvel később 25% volt. […] A világ a Nagy Gatsby-től hirtelen a Lovakat lelövik, ugye? világában találta magát.

Negyedik ábra: Munkanélküliségi ráta 1920-40, USA és Ausztrália

A nagy gazdasági világválság csapása – mely a[z akkor uralkodó] közgazdaságtan modelljei szerint egyszerűen lehetetlenség volt – diszkreditálta a konvencionális gazdaságelméletet és hitelt adott John Maynard Keynes kezdetben népszerűtlen nézeteinek (Fishert – akinek nevét teljesen tönkretették téves kijelentései, melyek arról biztosítottak mindenkit 1929-ben, hogy semmi gond nincs – nagyrészt ignorálták, habár az ő elmélete a nagy világválságról magasabb rendű volt Keynes elméleténél). Amikor a nagy világválság utáni világháború véget ért az ún. keynesiánus közgazdaságtan dominálta a közgazdász-szakmát, míg az egykori neoklasszikus tanokat elfelejtették.

Azonban Keynes maga leginkább profetikus kijelentését talán akkor tette, amikor valószínűnek mondta, hogy elméletének új gondolatait nem fogják valóban elfogadni a közgazdász-szakmában. Az Általános elmélet előszavában Keynes így fogalmazott:

„A gondolatok, amelyeket itt oly nagy gonddal kifejtek, rendkívül egyszerűek, és evidensnek kellene hatniuk. A nehézség nem is az új gondolatokban van, hanem a régiektől való megszabadulásban, melyek mindent behálóznak azoknak az elméjében, akik ez utóbbiakon nőttek föl [..].”

És így is lett. Habár sokan “keynesiánus”-nak hívták magukat, a legtöbb akadémikus közgazdász továbbra is ragaszkodott a Keynes-t megelőző „neoklasszikus” elméletekhez (különösen a mikroökonómia területén, amivel Keynes nem foglalkozott).

Ahogy a nagy világválság tapasztalata és emléke elhomályosodott, az akadémikus közgazdászok kifejlesztettek egyfajta hibridet, mely Keynes makroökonómiai nézeteit a neoklasszikus mikroökonómiával toldotta össze, és melyet „neoklasszikus-keynesiánus szintézis”-nek neveztek el.

Sajnos azonban ezek az elméletek nem voltak kompatibilisek egymással, és egy idő után, amikor konfliktus lépett föl a kettő között, az akadémikus közgazdaságtan elvetette a keynesiánus elemet, a neoklasszikus mikroökonómia helyett. Ötven év után Keynes gondolatait teljesen eltávolították a közgazdaságtan főáramából, és a neoklasszikus hit a gazdaság önmagát kiegyensúlyozó természetéről újra dominánssá vált, az ezen a hittételen felnőtt közgazdászok pedig megtöltötték a világ pénzügyminisztériumait és jegybankjait. Ezek az emberek aztán figyelmen kívül hagyták az eladósodás mértékét, a pénzügyi szféra deregulációját hirdették, és gyakorlatilag bátorították az eszközár-spekulációt [asset price speculation].

Így aztán ma kétszer annyi adósságunk van, mint ami a nagy világválságot okozta, és olyan alacsony inflációnk, hogy, ha nem lennének jelen bizonyos kivételes tényezők (Kína fölemelkedése, a globális felmelegedés és az olajhozam-csúcs), szinte biztos, hogy defláció következne.

Miután így elfelejtették a nagy világválság valódi tanulságait, a közgazdász-szakmának köszönhetően most majd esetleg újraélhetjük őket.

http://www.debtdeflation.com/blogs/2008/10/06/debtwatch-27-october-08-th…

—————————————————————————————————————————-

STEVE KEEN – Miért láttam én előre, és miért nem látták „ők”? [2008.11.02.]

Széles körben elismert tény, hogy a pénzügyi válság 2007 augusztus 9-én robbant ki, amikor a BNP [francia bank] bejelentette, hogy fölfüggeszti a kifizetéseket 3 alapból, melyek nagymértékben ki voltak téve az amerikai jelzálogkölcsön-értékpapírosítási [securitisation] piacnak. […]

Épp három hónappal ezelőtt az OECD kiadta 2007-es World Economic Outlook-ját, melyben a következőképpen nyilatkozott:
„A tavaly ősszel kiadott Gazdasági Kilátásokban szervezetünk, az OECD úgy vélte, hogy az amerikai gazdaság lelassulása nem globális gazdasági gyengélkedést vetít előre, ellentétben például 2001-vel. Ehelyett egy „sima” kiegyensúlyozási folyamat várható, melynek során Európa fogja átvenni a karmesteri pálcát az Egyesült Államoktól [!], meghajtva az OECD növekedését.
Az utóbbi idő fejleményei általában véve megerősítették ezt a prognózist. Sőt, a jelenlegi gazdasági helyzet sok szempontból kedvezőbb, mint amit az utóbbi években tapasztaltunk. Ennek fényében továbbra is tartjuk a kiegyensúlyozódási forgatókönyvet. Fő előrejelzésünk továbbra is meglehetősen optimista [quite benign]: „puha” leszállás az USA-ban, szolid [növekedési] trajektória Japánban, és lázas növekedés Kínában és Indiában. A jelenlegi trendeknek megfelelően az OECD országok növekedését erős munkahelyképződés és csökkenő munkanélküliség fogja alátámasztani.” (OECD World Economic Outlook Vol 81 p. 7; kiemelés hozzáadva)

Hasonlóképpen, a központi bankok viszonylag magasra állították a kamatszintet, hogy visszafogják az emelkedő inflációt, melyet a legfenyegetőbb tényezőnek tartottak gazdasági prosperitásra nézve. Az ausztrál jegybank azonnal megemelte az alapkamatot a krízis kitörésekor, […] és hasonlóképpen tett az EKB is.

Első ábra

2005 decemberében, majdnem 2 évvel azelőtt, hogy a krízis megkezdődött, be kellett látnom, hogy egy komoly pénzügyi krízis van közeledőben. Annyira aggasztott a válság előrelátható súlyossága – és a vele kapcsolatos teljes tudatlanság [lack of awareness] a gazdaságpolitikai vezetők között – hogy vállaltam a kockázatot (ami egy akadémikus közgazdász számára nagyon is valós), hogy a nyilvánosság elé lépjek nézteimmel. Elkezdtem kommentárokat adni a médiában a gazdaságpolitikával kapcsolatban, elindítottam a DebtWatch Report-ot [Adósságfigyelő Jelentés] (először 2006 novemberében jelentettem meg), illetve regisztráltam egy website-ot a témához illő www.debtdeflation.com [adósságdefláció.com], ahol blogot nyitottam Steve Keen Adósságfigyelője címmel.

Hogy lehet, hogy én jól láttam, hogy mi fog jönni, míg „ők” – a hivatalos gazdaságpolitikai vezetők – teljesen félreértették a helyzetet?

Nem azért van ez, mert én okosabb lennék, mint ők – rengeteg rendkívül intelligens ember van ezekben a szervezetekben. Hanem azért, mert ők a főáramú közgazdaságtani nézeteket követik, míg én egy kisebbségi perspektívát. Napjaink gazdaságtörténete pedig az élő bizonyíték, hogy a főáram alapvetően téved a gazdaság természetével kapcsolatban, míg az én kisebbségi perspektívám legalábbis részben helyes.

Ilyesmit egy tudományról elvileg nem szabadna elmondani, és épp itt van a kutya elásva: a közgazdaságtan igen távol áll attól, hogy tudománynak nevezhessük. Egy jobb modell lenne a közgazdaságtanra, ha egymással háborúzó vallási iskolákhoz hasonlítanánk: avagy a tudományhoz, ahogy az Galileo empirikus forradalma előtt kinézett, amikor nem az empirikus relavancia számított a tudósok között, hanem a Bibliához való hűség.

Negyven évvel ezelőtt Keynes volt a Messiás, és az ő Általános Elmélete a Biblia. De az 1970-es évek „stagflációs” epizódja egy új Messiás fölemelkedését tette lehetővé: Milton Friedman-ét, és a monetarizmus elméletét. Habár a mainstream monetarizmust ma már nem szokás képviselni, a közgazdaságtani vallás, amit Friedman képviselt – ami „neoklasszikus közgazdaságtan” néven ismert – átvette a keynesiánus ortodoxia helyét. Ma a közgazdászok nagy része nem is ismeri más módját a gazdaságról való gondolkodásnak – és ezek az emberek irányítják a központi bankokat és Pénzügyminisztériumokat szerte a világon, illetve rendelkeznek az egyetemi oktatás fölött.

Ugyanők matematikai modelleket is kidolgoztak a gazdaság működéséről, amelyeket a gazdaság egészségének a megítéésére használnak, illetve arra, hogy tanácsokat adjanak a politikusoknak a közeljövőre. Eme modellek szerint a gazdaság egy évvel ezelőtt még jól volt, és a legfőbb gazdaságpolitkai feladat a „túlpörgés” [overheating] megelőzése volt, ami emelkedő inflációhoz vezetne.

Nos, az infláció valóban emelkedett. Ugyanakkor, a világgazdaság súlyos recesszióba kezdett zuhanni, amit egy olyan pénzügyi összeomlás [meltdown] okozott, melyet ezek a közgazdászok és modelljeik teljes mértékben képtelenek voltak előrejelezni. Ritka eset az emberi történelemben, hogy a politikai vezetőket ennyire félrevezették az úgynevezett szakértők.

A neoklasszikus közgazdaságtan három fő aspektusát, melyek ezekhez az őrületesen pontatlan előrejelzésekhez vezettek, a következő meggyőződések alkotják:
1. A piacgazdaságok mindig az egyesnúly felé tartanak;
2. A pénz ugyan hat az olyan „nominális” változókra, mint az infláció, de nincsen hosszútávú hatása az olyan „valós” változókra, mint a foglalkoztatottság vagy a GDP növekedés; és végül
3. A pénzügyi piacok racionálisak, konkrétan a magánjellegű adósságállomány szintje racionális elvárásokat tükröz vissza a jövőbeli jövedelmekkel kaqpcsolatban, és ezért ezt a tényezőt a gazdaságpolitika ignorálhatja.

A fő aspektusai annak az elméletnek, amit én követek (a „pénzügyi instabilitás hipotézise”, melyet Hyman Misnky fejlesztett ki) és amik figyelmeztettek a közeledő robbanásra, a következő állítások:
1. A piacgazdaságok inherens módon ciklikus jellegűek;
2. A pénz alapvetően hitel-alapú [credit-driven], és igenis van hatása a „reál”-változókra, csakúgy, mint a nominálisokra, mind rövid-, mind hosszútávon; és
3. A pénzügyi piacok destabilizálják a reálgazdaságot, mivel hajlamosak az eufórikus, eltúlzott várakozások eluralkodására, ami hitel-finanszírozott, spekulatív buborékok kialakulásához vezet.

Ez a két rendkívül különböző perspektíva két alapvető módon hat a közgazdászokra, akik az egyik, vagy a másik nézetet képviselik:
• Egész más gazdasági adatokra fókuszálnak; és
• Nagyon, nagyon eltérő matematikai modelleket hoznak létre a gazdaság működéséről.
•
Az, hogy mi számít „gyönyörű számoknak” a megfigyelőn múlik

A neoklasszikus közgazdászok 3 számra fokuszálnak:
1. A gazdasági növekedés mértéke (lehetőleg legyen 3%-nál magasabb);
2. Munkanélküliség (amely szeretik, ha alacsony, de nem „túl alacsony”, Ausztráliában pl. 4,5% volt a cél az utóbbi időben; és
3. Az infláció mértéke (amely szeretik, ha a lehető legalacsonyabb, de minimum 3% alatti).

2006 és 2007 mind a három fronton remek éveknek tűntek – kivéve, hogy az első szám [növekedés] annyira magas volt, hogy a második lefelé tartott, ami azt jelentheti, hogy a harmadik esetleg növekedésnek indul. Így a hangsúly azon volt, hogy kissé visszafogják a növekedést magasabb kamatlábakkal, hogy kissé növeljék a munkanélküliséget, és ezáltal leszorítsák az inflációt (második ábra).

Második ábra: Ausztrál növekedés, munkanélküliség és infláció

Az ausztrál központi bank (RBA) válasza azonnali és határozott volt. Miután már ötször megemelték az alapkamatot (0,25%-os lépésekben) 2002 óta, 2006-ban fölgyorsították az inflácó-kontrollálási programot és 3 újabb kamatemelést hajtottak végre, majd 2007-ben még kettőt – az utóbbi kettőből az első épp a krízis kirobbanása előtt történt […] – majd 2008 elején még kettőt.

Harmadik ábra: Ausztrál alapkamat és infláció

Sajnos, a központi bank válasza elhibázott volt. Habár az infláció valóban emelkedett, nem ez volt a gazdaság fő problémája. Az infláció kontollálása az alapkamattal ebben az időpontban kicsit olyan volt, mintha egy páciens vérnyomását akarnánk szabályozni, miközben rákban haldoklik. A rák pedig, ahogy azt ma már széles körben elismerik, a magánszféra adóssága volt. Neoklasszikus oktatásuk miatt a közgazdászok teljesen megfeledkeztek arról a gazdasági változóról, amely most kétségkívül a legfontosabb volt: a privát [háztartási és vállalati] adósságállomány GDP viszonyított arányáról.

Azok a közgazdászok viszont, akik Hyman Minsky hatása alatt állnak – és akiket általában „poszt-keynesiánus”-oknak neveznek, mivel Minsky Keynes követője volt – pontosan erre a számra figyelnek. Ez az arány, amely egy állományt (a kintlévő adósságok mennyisége egy adott pillanatban) egy fluxushoz [flow] (létrehozott áruk és szolgáltatások évi mennyisége) mér, megmutatja, hogy hány évnyi jövedelemre lenne szükség ahhoz, hogy nullára csökkentsük az adósságállományt. Másszóval megmutatja a nyomást, amit a pénzügyi szektor [finance] gyakorol a reálgazdaságra.

Egy bizonyos mennyiségű adósság abszolúte szükséges egy piacgazdaság működéséhez, mivel a legtöbb cégnek rugalmasan kell változtatnia működőtőkéjét [flexible working capital] ahhoz hogy működni tudjon, és ezt hitelforrások biztosítják. Azonban ha az adósságállomány a GDP-hez képest túlságosan megnő, akkor az adósságok fizetése miatti pénzügyi nyomás túlságosan megterheli a gazdaságot. Minsky elmélete szerint állandó tendencia a GDP-arányos adósságállomány fellendüléseken és visszaeséseken [boom and bust] keresztül történő megugrása, amely végül gazdasági válsághoz vezet.

[…] Amikor 2005-ben megláttam az ausztrál adósság-GDP arányt (negyedik ábra) […] „minskyánus” szemeim azonnal arra figyelmeztettek, hogy súlyos gazdasági válság közeledik. Tekintve, hogy az adósság-GDP arány most sokkal magasabb volt, mint a két súlyosabb második világháború utáni válság idején (1973, 1989), nyilvánvalónak tűnt, hogy Ausztrália a nagy világválság utáni legnagyobb krízisére készülhet. [megj.: az adósságállomány hasonló szinten van a legtöbb nyugat-európai országban, a Baltikumban, és még ennél is sokkal magasabb az USA-ban, ld. később].

Mivel tudtam, hogy a neoklasszikus közgazdászok nem fogják észrevenni, hogy mi készül, és hogy valószínűleg csak rontani fognak a helyzeten a várható kamatemeléseikkel, amikor majd beindul a krízis, félrediagnosztizálva a a válság okait – ahogy azt a nagy világválság alatt is tették – úgy döntöttem, hogy a nyilvánosság elé tárom elemzésemet […].

Negyedik ábra Ausztrál adósság-GDP arány

Minsky hipotézise arra figyelmeztet bennünket, hogy a krízist egy eszközár [asset price, pl. egy adott részvénycsoport, fedezetként használt ingatlanok, nyersanyagárak stb.] buborék kipukkanása indítja be. Azonban most, nem egy, hanem két buborék is munkálkodott a gazdaságban, mint ahogy azt az ausztrál és amerikai részvény- és ingatlanárak egyértelműen mutatják.

Minsky szerint egy adott gazdaságban két árrendszerről beszélhetünk – az egyik az olyan áruk árai, amelyeket nagyrészt a termelési költségek határoznak meg, és melyeket nagyrészt jövedelmekből finanszíroznak, a másik pedig a különböző [pénzügyi] eszközök [assets] árai, melyeket nagyrészt az emberek jövőbeni nyereségkilátásokra vonatkozó elvárásai kormányoznak, és melyeket nagyrészt adósságokból finanszíroznak. A két árrendszer egymáshoz viszonyított aránya ezáltal jó mutatóját adja annak, hogy a gazdaság éppen a felpörgés [boom] vagy a visszaesés [bust] fázisában van-e.

Tüskés kérdések vannak persze a részvényárak és a fogyasztói árindex arányával kapcsolatban […]. Ugyanakkor, a részvényárakban mutatkozó gyors mozgások, szemben a fogyasztói árindex lassú változásával, arra utalnak, hogy a kettő közti arány alapvető fölborulása általában jól mutatja egy buborék beindulását. Ez alapján Ausztrália buborékja 2003 elején kezdődött, míg az USA-é 1995-ben (és már kipukkant egyszer 2000-ben, hogy aztán újra beinduljon 2003-ban.)

Ötödik ábra (részvényindexek)

Nincsenek viszont nehézségek a fogyasztói árindexhez viszonyított ingatlanárakkal kapcsolatban. Különösen, ha hosszabb távon nézzük, meglévő házaknál, nincsen semmiféle hosszú távú trend, ahooz azt a Herengracht Csatorna ingatlanárai mutatják. A 300 évre visszamenő (korrigált) árindex megmutatja, hogy az ingatlanárak felváltva estek és emelkedtek a fogyasztói árindexhez képest, de nincsen emelkedő tendencia.

Hatodik ábra: A fogyasztói árindex-szel korrigált ingatlanárak az amszterdami Herengracht Csatornánál

Ez alapján az ausztrál és az amerikai ingatlanpiac egyaránt tisztán „buborékfázisban” volt, és az amerikai buborék történelmileg példátlan mértékű volt.

Hetedik ábra: USA és Ausztrália ingatlanárak

A végső bizonyíték, ami arra a következtetésre juttatott, hogy egy súlyosabb recesszió helyett, akár egy depresszió is következhet, az ausztrál központi banktól származott 2007 szeptemberébenben – egy hónappal a válság kitörése után – amin az ausztrál GDP-hez viszonyított privát adósságállomány volt látható 1860-ig visszamenően.

Még az adatok korrigálása után is […] az látszott, hogy a mostani adósságválság kétszer olyan súlyos, mint ami a nagy világgazdasági válságot okozta. Amikor a nagy világgazdasági válság megkezdődött 1929-ben, Ausztrália adósság-GDP aránya 65% volt, míg ma 165%.

Nyolcadik ábra (ausztrál adósság-GDP arány)

A benyomásaimat tovább erősítették az USA-ra vonatkozó adatok […]. Itt az adósság-GDP arány 150% volt a 1929 végén (majd ezt követően 215%-ra emelkedett, ahogy a válság első 3 évében összeomlottak az árak és a GDP).

Ha a pénzügyi szektor adósságait is beszámítjuk, akkor az USA újra elérte ezt a csúcsot 1987-ben – abban az évben, amikor Greenspan, „ausztriai” [Menger, Hayek, von Mises stb.] gazdaságfilozófiája ellenére, amely minden állami intervenciót átkosnak mondott, végrehajtotta első „sikeres” mentőakcióját az októberi tőzsdekrach után.

A mentőakció sikerült – de nem azálta, hogy meghaladta az adósságfinanszírozott spekuláció problémáját, hanem mert újraindította a folyamatot, amitől az újabb és újabb csúcsokat döntött meg. Habár a kölcsönfelvételek visszaestek a Savings and Loans összeomlás után 1989/90-ben (az adósságállomány a GDP 170%-áról 165%-ára esett vissza), a buborék 1994-ben újrakezdődött. Ezután a dolog kezdett valóban megkergült a Dotcom buborék alatt, majd nem állt le ennek kidurranásakor sem, mivel most már két buborék táplálta egymást: az ún. subprime jelzálogkölcsönök által indukált ingatlanbuborék bőven kiváltotta a Dotcom buborék szétdurranását, míg aztán végül egyszerre két adósság-finanszírozott eszküzár-buborék futott egymás mellett – ami példátlan az amerikai pénzügyi történelemben.

2004-re már csak a nem-pénzügyi szektor adósságállománya is meghaladta azt a szintet, ami annak idején beindította a nagy világgazdasági válságot, míg a teljes privát szektor adósságállomány elérte a GDP 290%-át (és ebben nincs benne a származékos pénzügyi eszközök [financial derivatives] potenciális hatása, ami még egy további olyan adósságtípus, ami nem is létezett az 1920-as években). [Az összes ilyen derivatív megállapodás értéke becslések szerint 2007-ben már 600 billió [nem milliárd] dollár körül járt = a világ összes országa GDP-jének tízszerese.]

Kilencedik ábra: USA adósság-GDP arány

Az ausztrál adatokat (nyolcadik ábra) először egy beszéd során tették nyilvánossá, amit Ric Battellino, az RBA (jegybank) alelnöke tartott. (Some Observations on Financial Trends). Az ábrával kapcsolatos interpretációját egyszerre találtam megdöbbentőnek és megjósolhatónak:
“Azok a tényezők, amik lehetővé tették az adósság növekedését az utóbbi néhány évtizeden – a gazdasági feltételek stabilitása, és az újítások folyamatos árama a kompetitív és versenyképes pénzügyi szektortól – továbbra is fönnállnak. Amíg ez a helyzet, addig a háztatrtások valószínűleg ki fogják használni a kihasználatlan kapacitásokat arra, hogy növéljék adósságaikat. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének majd ciklusok, melyek során a hitelek lassabban növekednek, vagy akár vissza is esnek, de ezek a ciklusok valószínűleg egy emelkedő tendencia részét fogják képezni. Végsősoron, a háztartások adóssága majd el fog érni egy pontot, amikor is valamiféle egyensúlyba kerül a GDP-hez, vagy a jövedelmekhez képest, de az adatok azt mutatják, hogy ez a pont magasabb [adósságállománynál] lesz, mint ahol most tartunk.”

Ez a kommentár elképesztő volt, mert az előző kettő csúcsot az adósságállomány-GDP arányban súlyos depressziók követték, és azok még jóval alacsonyabb szinten voltak, mint amit ma látunk. Még a leginkább anekdótikus történelmi hozzáállás is azt implikálja, hogy valami súlyos gonddal állunk ma szemben.

Másrészt megjósolhatók voltak szavai, mert összeillettek azzal a beállítottsággal, ami eluralkodott a közgazdaságtanban az utóbbi 3 évtizedben, mióta Friedman ellenforradalma kiszorította a keynesiánus közgazdaságtant a 70-es években. Míg ugyanis az egykor domináns keynesianizmus a gazdaságot potenciálisan instabilnak látta, addig Friedman „neoklasszikus” módszere egyszerűen előfeltételezte, hogy a gazdaság önmagát stabilizáló egyensúlyi [self-equilibrating] rendszer. Az adatokat, amik egy mérnök számára a közeledő üzemzavart jeleznék, úgy interpretálták a közgazdászok, mint a közeledő egyensúlyi állapot indikátorait.

Az egyensúlyhoz tartó tendenciákba vetett hit bele van építve azokba a modellekbe, amelyeket a neoklasszikus közgazdászok fölépítenek – és ezért nem figyelmeztettek ezek a modellek minket arra, hogy krízis közeledik, és ezért voltak a közgazdászok az utolsók, akik észrevették, hogy a krízis már zajlik is. […]

http://www.debtdeflation.com/blogs/2008/11/02/debtwatch-no-28-november-2…

————————————————————————————-

Steve Keen honlapja: http://www.debunkingeconomics.com/
Ill. adósságfigyelő blogja: http://www.debtdeflation.com/blogs/

VIDEÓ: Steve Keen a pénzügyi válság okairól http://www.youtube.com/watch?v=12kf1aW8Biw
http://video.google.com/videoplay?docid=-7412012211449610973&ei=SmQkSf38…

Levy Economics Institute: a gazdasági kutatóintézet, ahol Hyman Minsky dolgozott, rengeteg tanulmány letölthető: http://www.levy.org/