indy.media.hu független média központ

Ugye ismerősen hangzanak ezek az állítások? Mivel a pszichológusok körében evidensnek nevezhető, hogy a lázadás a kamaszkort követően már legalábbis nevetséges (a terapeuták többsége próbálja „gyógyítani” a beilleszkedni nem tudókat), nem csoda, ha a közvéleményben is ezek a nézetek terjedtek el. A tudományos fogalmak ugyanis leszivárognak a közbeszédbe, így nemcsak azokra hatnak, akik terápiába járnak, hanem bárkire, aki újságot olvas, tévét néz. Egyértelmű, hogy ha nem dolgoznak minél többen különböző vállalatoknál, ha nem teszik a dolgukat, akkor a kapitalista rendszer működése veszélybe kerül. A lázadás, a valódi rendszerkritika (vagyis nem az, amikor egy másik pártot választok a mostani helyett) még inkább fenyegető lehet, így a rendszer támogatóinak érdeke, ezeket nevetségessé tegyék.

Erikson volt az a nagy hatású pszichológus, aki megfogalmazta, hogy minden életszakaszban valamilyen krízist kell megoldanunk, különben nem tudunk sikeresen továbblépni a következő szakaszba. Ezeket a kríziseket életkori, normatív krízisnek nevezte, jelezve ezzel, hogy mindenki szükségszerűen keresztülmegy rajtuk, és elengedhetetlenek a személyiségfejlődéshez. Szerinte a serdülőkor megoldandó krízise az identitás kialakítása, és ezen belül többek között a szociális és társadalmi szerep „megtalálása”; elköteleződés egy szakma, egy világnézet mellett. A fiatal állandóan keres valamit, amihez hűséges lehet, és mindig a „szélsőségeket” próbálja ki, mielőtt elindulna egy bizonyos irányba. Az állandóság, hűség (pl. a rendszerhez) kifejlesztése a feladat. Ez a krízis ideális esetben a húszas évek végére megoldódik, vagy elintézetlen, konfliktusoktól terhes marad. Az elmúlt évtizedekben rengeteg pszichológiai irodalom foglalkozott azzal, hogy az identitás megtalálása kitolódott, hogy a fiatalok később illeszkednek be a társadalomba. Érdekes módon arról nem igazán esik szó, hogy mi van azokkal, akik úgy döntöttek, nem fogadják el a fennálló rendszert felnőtt korukban sem. Aki alkalmazkodni képes, annál a pszichológusok szerint nem zajlik viharosan a serdülőkor, és kevésbé traumatikus a felnőtté válás.

A serdülő lázad a tekintélyek (így nemcsak a szülők, hanem a pártok, a gazdasági-politikai rendszer) ellen is, de ezt a szakemberek elintézik azzal, hogy „életkori sajátosság”. Az autoritásokat kritizálni felnőttkorban már beteges. Jól példázzák ezt a szemléletet a híres analitikus irányultságú pszichológus, Bettelheim nyilatkozatai az amerikai ‘68-as fiatalokkal kapcsolatban. Chicagoban a tüntetőkről kijelentette, hogy közülük sokan „érzelmileg sérültek”, és a Hitlert támogató egyetemistákra hasonlítanak. „Magatartásuk rögzült a kisgyermekkori dühkitörések szintjén”, ezért „tombolnak”; legalább annyira gyűlölik önmagukat, mint a rendszert. Szerinte ezek a fiatalok elkényeztetett, bűntudatos középosztálybeliek, akiket Mao azért vonz, mert egy erős apára vágynak. Bettelheim szájából ez a mondat semmiképp nem hiteles, hiszen maximálisan elvárta másoktól, hogy mindenben engedelmeskedjenek neki, és uralkodott családtagjain, munkatársain. (Mao követése persze valóban súlyos problémákat vet fel.) Úgy gondolta, hogy a lázadás iránti vágy csökkenthető, ha kötelező katonai szolgálatot írnak elő érettségi után. Ha viszont a diákokat felmentik a sorkötelezettség alól, csak úgy élhetnek békében magukkal, ha Vietnámot „hitvány háborúnak” tekintik. Azt javasolta a szülőknek és a tanároknak, ismertessék meg a gyerekeket a félelemmel. Szerinte akkor is el kell fogadni a rendszert, ha csak részben működik jól, hiszen „minden rendszer csak félig lehet helyénvaló”. Természetesen szexizmusa, antiszemitizmusa és rasszizmusa ismeretében (Bettelheim egyébként Dachaut és Buchenwaldot megjárt zsidó volt) nem csodálkozhatunk azon, hogy nem akart változást, illetve „felfordulást”.

Mönks és Knoess látszólag fontosnak tartja, hogy a fiatalok kritizálják a rendszert, mert a „konformisták” nem lehetnek komoly hatással a társadalomra. De a „non-konformista” csoportoktól, a „társadalmon kívülállóktól” sem várható túl sok jó. Nem definiálják egyik csoportot sem, és a megoldás szerintük az iskolai politikai képzés lenne: ennek segítségével a fiatalok majd „pozitívan” állnak a politikához. Tehát a „kritika” csak adott társadalmi keretek között lehet elfogadható. Persze a lázadás itt is úgy jelenik meg, mintha gyerekek ártalmatlan játszadozása lenne. A két szakember úgy gondolja, hogy a serdülők az ifjúsági mozgalmakban azért vannak együtt, hogy bizonyos célokat megvalósítsanak, „romantikus és idealisztikus vágyaktól hajtva saját világukban, saját kultúrájukban menedéket találjanak”, illetve barátokat szereznek. A pszichológusképzésben alapvető szakirodalomként használt Fejlődéslélektan (Cole és Cole, 1997) című könyv is olyan kijelentéseket tartalmaz, miszerint „e században sok serdülőt ragadtak magukkal politikai és vallási ideológiák”, illetve „a magukévá tett ideológiák utópisztikusak vagy vallásosak”. Elsősorban a serdülőkori lázadás az oka annak, hogy sok fiatal támogatta a ’60-as évek polgárjogi mozgalmait vagy a kommunákat. Fel sem merül, hogy valakinek esetleg felnőttként, kialakult identitással is oka lenne fellépni háborúk, kizsákmányolás, vagy elnyomás ellen.

Mönks és Knoess tankönyvükben bizonyos osztályokkal kapcsolatos előítéleteiket is kifejezik. Az általuk ismertetett kutatások szerint ugyanis „a csoportkonformitás veszélye főleg az alacsonyabb társadalmi rétegből származó fiatalokat fenyegeti”, illetve „a polgári erkölcsöt az alacsonyabb rétegek nem tekintik mérvadónak”. Az utóbbi állítások persze nem számítanak újdonságnak, hiszen már Erikson is azt fogalmazta meg, hogy „A marginális helyzetű vagy nem elég tehetséges fiatalok ugyanakkor a modern világtól való elidegenedést élik át, és a társadalmilag el nem fogadott mozgalmak felé sodródnak.” Az elidegenedés tehát nem egy társadalmi jelenség, hanem annak a fiatalnak a hibája, aki nem tud beilleszkedni. Sajnos ez a meglátás nem elszigetelt, hanem egy általános pszichológusi attitűd része, amibe nem igazán férnek bele gazdasági-politikai tényezők, csak egyéni (esetleg csoportos) személyiségvonások.

Marcia Erikson elméletét vizsgálta a gyakorlatban, és arra volt kíváncsi, hogy a fiatalok milyen arányban alakítottak ki megfelelő identitást; illetve hogyan jellemezhetőek azok, akik nem érték el ezt a szintet. Főiskolás fiúkat kérdezett meg, és válaszaik alapján a következő kategóriákba sorolta őket: elért identitás, korai zárás, moratórium, vagy diffúz identitás. Ezek a kategóriák jelzik, hogy a személyek elérték-e az identitás kívánt fokát, vagy megrekedtek valahol a fejlődésben. (Érdekes kérdés, hogy vajon miért nem volt kíváncsi a lányok véleményére, de ezzel az aprósággal itt nem foglalkoznék.) A kutatás lényeges részét pártpolitikai, a fennálló rendszerrel kapcsolatos vélemények képezték. Fiatal felnőttkorban az ideális állapot a „elért identitás”. Marcia azokat sorolta ebbe a kategóriába, akik a következővel egyenértékű attitűdöt tették magukévá egy bizonyos párttal kapcsolatban: „A legésszerűbb, ha az ország az ő programjukat követi”. Aki éppen alakítja identitását, az a „moratórium” szakaszában van, és többek között azt vallja, hogy „mindkét pártnak vannak jó oldalai, de egyik sem jobb a másiknál”. Azokat a fiatalokat pedig, akik nem köteleződtek el, ráadásul cinikusak is, a „diffúz identitás” fogalmával bélyegezte meg. Ők egyetértenek azzal az állítással, miszerint „Nincs támogatásra érdemes párt”. Jól látható tehát, hogy azokat az embereket, aki a serdülőkoron túljutva megkérdőjelezik a pártok létjogosultságát, vagy más okból nem fogadják el a rendszert, a pszichológus nem tartja elég érettnek, hiszen őket sorolta be a moratórium vagy a diffúz identitás kategóriájába.

Ha néhány pszichológus egyéni véleményéről, marginális kutatásáról lenne szó, akkor egy kis felháborodáson kívül mást nem éreznénk. Az igazság ezzel szemben az, hogy az itt bemutatott elméletek a pszichológusoktatás alapját képezik, általánosan elterjedt, rögzült, meg nem kérdőjelezett rendszerigazoló leírások, kiindulási alapot képezve emberek diszkriminációjához, megbélyegzéséhez, társadalmi együttélésre alkalmatlannak minősítéséhez. Eszerint különböző „szélsőséges” ideológiákban való hit nem egyeztethető a felnőttkorral, a kapitalizmus, mint ideológia támogatása viszont kívánatos. Szélsőséges ideológiává az válik, amit a szakember, a rendszer ideológusa annak tart. Egyéni terápiában, pszichológusi rendelőkben, pályaválasztási vagy ifjúsági tanácsadó irodában a serdülőkoron túljutott fiatalt abba az irányba terelik, hogy „állapodjon meg”, „fogadja el a megváltoztathatatlant”, „engedje el” sérelmeit, vagyis ne lázadjon. Közben elhitetik vele, hogy hatással lehet a saját életére, ha öntudatos állampolgárként mondjuk pártot választ. Így megmarad a kritika lehetőségének látszata, és nem kell tartani a valódi változásoktól.

Felhasznált irodalom:

Cole, M., Cole, S.R.(1997) Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest.
Erikson, E. H.(1993) Identifikáció és identitás. In: Kósa, É., Ritoókné, Á. M. (szerk.) Fejlődéslélektan. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 503-514.
Erikson, E. H.(1997) A jelenkor kérdései: Az ifjúság. In: Bernáth, L., Solymosi, K. (szerk.) Fejlődéslélektani olvasókönyv. Tertia, Budapest. 109-119.
Mönks, F.J., Knoess, A. M. P.(1998) Fejlődéslélektan. FITT Image-Ego School, Szentendre.
Pollak, R. (2005) Az igazi Bruno Bettelheim. Európa Könyvkiadó, Budapest.