indy.media.hu független média központ

Jenny Diski Sheila Rowbotham emlékiratairól

Vietnámi háború elleni tüntetés a londoni Trafalgar téren 1968 március 24-én. (fotó: Jim Gray/Keystone — Getty Image)

Egy-két évvel ezelőtt Germaine Greer a Turner-díjra jelölt művészek listájának taglalásakor rosszkedvűen azt találta mondani, hogy ha a világ a mostaniak szerint alakul tovább, akkor örül, hogy sokáig már nem kell részét képeznie. Volt idő, amikor a barikádra mászott volna, és a meggyőződésétől hajtva hirdette volna, mit is kell tennie a világnak, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Természetesen a tény, hogy most a pusztulása, összeomlása felé haladó világról kell panaszkodnia, azt is megmutatjal, hogy abban az időben, amikor a leghősiesebben harcolt a világ jobbításáért, az egyáltalán nem figyelt rá oda, hanem haladt tovább érzéketlenül a maga útján.

A düh, a csalódás és az elbukás epizódjai mind olyan generációs dolgok, amelyek olyan elkerülhetetlenek, mint a hormonális ciklusok, de - úgy tűnik - a háború utáni baby-boom generációt mégis meglepetésként érték. Olvashattunk ezekről az életfázisokról a klasszikus és a modern irodalomban is, ott vannak a történelemben, a drámákban, a költészetben és szüleink, nagyszüleink mormolásában, amire nem figyeltünk oda. Mi azonban azt gondoltuk, hogy a mi időnk más lesz. Úgy tűnik még mindig azt hisszük, hiszen szinte máig sem tudtuk megfejteni mi történt.

Nemrégiben hallottam egy rádióinterjút egy utolsó éves diákkal, akit az ENSZ hívott meg egy ifjúsági konferenciára a bolygó állapotáról. Azt állította, azzal a szándékkal ment, hogy helyrehozza mindazokat a problémákat (háború, szegénység a harmadik világban, ökológiai katasztrófa, globális kapitalizmus), amiket a szülei hoztak létre a világban. Egyszer csak rádöbbentem rájöttem, ez a diák rám gondol. Nem, drágám – gondoltam – ez így nem stimmel. Nem én, nem mi voltunk azok. Ők voltak. A szüleink voltak, akik az egész felfordulást okozták, amit mi az 1960-as években nekiálltunk helyrehozni.

Világosan emlékszem rá. ”Mi csak próbáljuk kijavítani azokat a hibákat, amiket ti csináltatok” – mondtam minden megrökönyödött idősebbnek, aki csak kérdezett. “Ez nem ilyen egyszerű.” – mormogták, nekünk meg az ajkunk megvetésre görbült. És elindultunk demonstrálni, drogozni, mindent rendbe hozni, forradalmat szítani, mindent másképp csinálni. Volt egy álmunk és Sheila Rowbotham szerint ennek többnek kellett volna lennie egy álom ígéreténél. Közben az öregek egymás felé fordultak, pánikba este és aztán hallgattak a szavunkra. De ez az egyezség része. Az idősebb generációba tartozáskor kiderül, és ezt elég nehéz megélni, hogy nincs idő filozofikusnak lenni a fiatalsággal kapcsolatban. Mindenesetre mi úgyis „pártfogóskodásnak” vettük és rá se bagóztunk volna. És ez így megy tovább örökkön örökké.

A hatvanas évek generációjának lehet, hogy volt egy álma, de egy mai végzős diák szemszögéből úgy tűnhet, nem valósították meg. Úgy is látszódhat, hogy a múlthoz való kapcsolatukban álmok határozzák meg őket. Sheila Rowbotham 1960-as emlékiratai egyfajta kísérletet alkotnak arra nézve, hogy visszaállítsa az álmodás, az álom becsületét egy világban, ami megveti azt és ami – szerinte – elvesztette az álomra való képességét – bár meg kell vallanom, hogy számomra a cím leginkább Disney Hófehérke és a hét törpéjének világát idézi föl. Vagy az „Egy álom ígérete” nem az a dal volt, amit az a tipikusan túlartikuláló szoprán énekelt, miközben Cinders jövendőbeli hercegének karjaiban himbálózott? Áh, nem is, az „A Dream Is a Wish Your Heart Makes” volt az, ami viszont ugyebár ugyanabban a szentimentális stílusban utazik. A csepegő címhez méltóan Rowbotham szövegeit a félreértésekre vonatkozó panaszok és – ahogy azt saját fiatalságunkból is jól ismerjük – a leegyszerűsítés vádja tüzeli:

„Amikor a 60-as évek reményt keltő radikális ígérete megfeneklett, a legkülönfélébb módokon ítélték el, mint ami nevetséges, lehetetlenül utópisztikus, visszatetsző, komolykodó vagy kiforratlan. A punk-ok megvetették, mint valami nyálas valamit, a thatcheri jobboldal erkölcsileg rothadtnak ítélte, az 1990-es évek konszenzusa naivnak tartotta. Az álmok kimentek a divatból.

Egy higiénikusra sikált hatvanas évek kép kellett, hogy előbukkanjon, ízlésesen csomagolva, mint olyan nagy csinnadrattával járó, mozgalmas korszak, ami időről-időre felidézhető némi szelektív, de nosztalgikus kukkolásra: a fogamzásgátló, a miniszoknya, a Beatles, a „swinging London”, forradalom az utcákon. Mintha ez mind olyan egyszerű lett volna!”

Mégis, van valami különleges az 1960-as évek generációjában: nem sikerült megváltoztatni a rendszert, de a hatvanas éveket, a mi hatvanas éveinket, lángolónak vagy legalábbis tündöklőnek tartottuk meg a világban. A fiatalok, azzal együtt, hogy elítélnek minket, egyben talán irigyek is ránk. Bármilyenek is voltak a mi hatvanas évekbeli dolgaink, abban a biztos és határozott tudatban cselekedtünk, hogy ha befejezzük az egészet, lesz majd munkánk, amihez visszamehetünk. Jól éreztük magunkat, jó zenéket hallgattunk, saját készítésű egyenruhákat hordtunk, gyermekként tobzódtunk a drogok és fény-showk között. Kiadósakat keféltünk, utcára vonultunk, ijesztgettük a lovakat a Grosvenor Téren, és mindeközben igaznak és becsületesnek éreztük magunkat, hogy felkavarjuk az állóvizet.

A kimondott ígéret arra irányult, hogy előbb-utóbb a mi kezünkbe kerül a gyeplő. Hát most nézzetek ránk, hippikre, radikálisokra, amint kigúnyoljuk a hagyományokat és a képmutatást! Talán ne lennénk képesek vezetni a világot, úgy ahogy azt kell; úgy ahogy azt szerintünk kell? A kimondatlan ígéret pedig az volt, hogy miután kilépünk az egészből, képesek leszünk visszatérni a munka, a tanulás világába, megkapjuk azt a stabilitást, amelyet a jobbítás feladatáért feladtunk. Nem kétséges, hogy ez utóbbi sokaknak valóra vált. A többieknek – az én generációm nagyjából most éri el a nyugdíj korhatárt – itt van ez a világ, amit mi hoztunk össze. Egyikünk ma az Egyesült Államok elnöke [Clinton], egy másik az Egyesült Királyság miniszterelnöke [Blair], sokan egyetemi emberek, tanárok, publicisták, írók, műsorszerkesztők, megint mások biztosan rendőrök, gyárosok, mérnökök, várostervezők, köztisztségviselők. Ha szeretnénk a nők és melegek helyzetében bekövezett előrelépéseket magunknak tulajdonítani, akkor kit okoljunk Thatcherért, a privatizációért, a multinacionális vállalatok erejéért, az elhibázott oktatásügyért, a világ nagy részének nyomasztó szegénységéért, a fegyveriparért? Sheila Rowbotham szerint a hatvanas évek reményt keltő radikális igéretei megfeneklettek. Azt nem mondja el, hogy miért. A könyve valójában nem több, mint unalmas emlékezés egy fiatalkori elkötelezettségre, visszaemlékezés, épp az a fajta nosztalgia, amivel az utána jövőket vádolja. Tulajdonképpen még az első női emancipáció témájú konferencia előtt lezárja, azaz azelőtt, hogy saját, komoly kutatása a nők történetéről elkezdődne.

Rowbotham a középosztálybeli, tory és metodista beállítottságú West Ridingben lezajlott gyermekkor után költözött Londonba, ahol a korszellemnek megfelelően az utcák marxizmus-leniniznussal voltak kikövezve. A szigorú, bentlakásos kollégium, ahol tananyagon kívűli Sartre–t és Kerouac-ot olvasott, szabadidejében pedig Juliette Greco-nak készült, a Sorbonne, ahol első barátja kézbe vette vidéki stílusát, majd elhagyta, Oxford, Aldermaston, majd Edward és Dorothy Thompson-on keresztül az újbaloldal Carlisle utcai gyűjtőhelye, a Partizán, a Sohoban. Nagyjából ez a korai hatvanas évek földrajza. Az emberek elkezdtek mozogni és hacsak nem voltál teljesen befelé forduló, akkor neked is találkoznod kellett egyikükkel-másikukkal. Örömmel fedezték fel, hogy hasonló könyveket olvasol, még újakat is javasoltak, le voltál nyűgözve, hogy annyira élvezik a társaságod, még a közösségükbe is bevesznek. Az hogy be lettél mutatva a radikális Londonnak olyan volt, mikor az óvodába mész, félelmetes, de ugyanakkor szavatolja az utadat a hasonszőrüekhez. Persze furcsa volt, hogy olyan szülők, mint Rowbotham-ék, akiket reménytelenül konveciókhoz ragaszkodóknak gondolnánk, elengedték a lányaikat egyetlen barátnővel Párizsba. Az idők már azelött is változtak, mielőtt mi bármit változtattunk volna.

Rowbotham időközben egykedvűen örökíti meg a saját szexuális fejlődését és problémáit: a bizonytalanságot afelett, hogy vajon elmondhatja-e magáról, hogy elvesztette a szüzességét, ha nem volt orgazmusa, vajon lesz-e valaha neki, és ha igen, akkor vajon a narancssárga-e a megfelelő szín, aminek eszébe kell jutnia? Ezekre és más kérdésekre (mint pl. a születésszabályozás, a csikló fontossága, megismerkedés olyan szocialistákkal, mint Robin Blackburn, Gareth Stedman Jones, Perry Anderson – aki arra sarkalta, kérdőjelezze meg Edward Thompson nem-szektárius újbaloldalának elfogadását, a szempillafestés frivolitása) a válaszok főleg Bob Rowthorntól jöttek, aki Rowbotham tanácsadója és hosszútávú – hát nem is tudom, mit mondjak! – barátja lett. Az 1970-es évek feminizmusának magvai azonban még távol voltak a szárba szökkenéstől. A politikai forradalom a férfiak asztala volt. A nők szeretők, titkárnők, a teával foglalatoskodók voltak, de forradalomban csak akkor vettek részt, ha úgy viselkedtek, mint a férfiak. A kulturális változás hiányában tehetetlennek érezve magát Rowbotham ahhoz folyamodott, amit ő “gerilla-merényletnek” hív. Egy éttermi tartózkodás alkalmával Bob és annak köre teljesen ignorálta őt egy éles hangvételű politikai beszélgetés alkalmával. Mindeközben ő egy férfit vett észre a szemközti ablakban, aki épp öltözködött. Rowbotham ekkor rágyújtott egy monológba a férfi meztelenségéről.

“Beletelt egy kis időbe, amíg az asztalnál ülők észrevették, annyira bele voltak feledkezve intellektuális vitájukba. Perry ettől fogva utálattal utalt rám és úgy emlegetett: ’az a lány’.” Az osztályháttér kérdése szintén egy kapcsolódó probléma volt:

„Jobban átgondolva a dolgot, arra jutottam, hogy sok ellentétem a munkásosztállyal a kívűlállóságomból ered. “Durva egy pina vagy!” – mondta egy leedsi tájszólásban beszélő férfi, amikor a Briggate utcán mentem kis beatnik-szerelésemben. Elhatároztam megpróbálok kicsit változtatni az öltözékemen. Mégsem lehetek egy jellegtelen szocialista.”

A 60-as évek vége felé Rowbothamot megkísértette a droggal átítatott hippi-kultúra, aminek kapcsán acid-trip-ek, és az Alexandra Palace-on eltöltött 14 órás Technicolor Dream partik emlékeit idézi fel. Az egész azonban csak egy röpke flört volt. Edward Thompson atyáskodóan megdorgálta:

„Szerintem ez sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint a pszichikai önpusztítás más formái – de éppen most rosszabb, mert ez egy olyan kultúrához tartozik, ami végletesen önközpontú, beképzelt és dramatizáló. Nagyon hasonlít mondjuk a metodizmus új formáihoz: önvizsgáló ergo max. boldogtalan és max. nem jó a közösségiségben. … az a bonyolult kultúra, aminek a csónakjában evezel – az nem „te” vagy…inkább próbálj meg más világokról is beszélni egy kicsit!”

Szerencsére aztán a soron következő Vietnám-demonstráció a Grosvenor Téren, na meg a terv hogy a TV-és helyszíni nézők szeme láttára az Oxford–Cambridge regattán kifügesszék az ”Oxbridge evez miközben Vietnám lángokban” szlogent a hídon, visszahúzta a Fiatal Szocialistákhoz (akik nem voltak önközpontúak, beképzeltek, és dramatizálók?)

És így tovább. A párkapcsolti problémák (Rowthornnal való kapcsolata úgymond “nyílt“ lett), a politikai erőlködések (a Black Dwarf-kollektíván belüli csatározások), a kitartó röplapozás és felvonulások (Kémek a békéért, Grosvenor tér), a nőkkel kapcsolatos attitűdök kérdése (le kell-e sétálnunk meztelenül a lépcsőn Jean-Luc Godard kedvéért? „Nem gondolod, hogy én még egy pinát is unalmasosá tehetek?” – kiáltott fel az ötletgazda)

A szexualitás pedig politikai ügy lett, amikor a Nemzetközi Szocialisták [brit trockista szervezet] úgy döntöttek kizárják. “Egy sztálinistával kefélsz! – sziszegte egy ember Hornseyban miközben a falnak nyomott egy partin”. Ez volt a nőmozgalom kezdete? Rowbotham elkezdett a női emancipációra fókuszáló öntudatosság-építő csoportjában [consciousness raising group] tevékenykedni.

“Meggyőződésem volt, hogy a nők különössen hozzá tudnak járulni a viselkedésről, érzelmi válaszokról, mindennapi létezésről, és tudatosságról alkotott radikális gondolkodáshoz.”
A személyes problémája a politikaival szembe továbbra sem akart megoldódni. Rowbotham naplójába jegyezte be ezt a dillemmát: “A maszkulinitás túlsúlyban lévő kultúrája csak a kapitalizmus következménye, vagy van valami háttérben meghúzódó struktúra, amit „patriarchalizmusnak” hívhatunk. Másodsorban szerettem volna tudni, hogy arra kell-e koncentrálnunk, hogy megváltoztassuk a forradalmi baloldalhoz való hozzáállásunkat és viselkedésünket vagy általánosságban kellene-e megérintenünk a nőket?”

A többi már történelem, bár úgy tűnik, ebben a témában még meg kell várnunk a második kötetet Rowbotham-től. De ha az álomra való képesség hiánya a probléma, akkor ezzel mindenképpen ő az, akit itt meg kell vádolnunk. Rowbotham szorongó komolysága nem valószínű, hogy új generációkat fog álmodozásra késztetni. A fiatalok (és néhányan az öregek közül) a hatvanas évek radikalizmusáról és a nőmozgalom első fellángolásairól szóló feljegyzéseit olyan zavarbaejtőnek fogják találni, mint ha a szüleiket hallanák a saját nemzésükről. Például hogyan álljanak hozzá (vagy közülünk hogyan álljon bárki) a Black Dwarf szerkesztőségéből való kilépéséhez? Miután a forradalmi élcsapat koncepciót képviselő Fred Halliday azzal utasította el az “Azonos jogok az oroszlánnak és az ökörnek egyenlő a zsarnoksággal” című vitaindító írását, hogy “100%-ig nem ért egyet vele”, a “Hamupipőke beszerzi a gombokat” című vitairatával kacsolatos véleményére Rowbotham már nem is volt kiváncsi.

Később a szerző egyszer egy pub mosdójába menekült Anthony Barnett elől, akit a többiek rendeltek ki hozzá, azzal a céllal, hogy visszahozza. Közben Barnett kint várt és azt követelte, hogy Rowbotham jöjjön ki és tegyék „racionális és politikai elemzés” tárgyává cikkét. Egy héttel később a szerkesztőbizottság megkapta Sheile lemondó levelét, melyben azt javasolta, hogy üljenek körbe és két perces csendet tartva, képzeljék el, hogy vaginájuk van – és akkor talán megértik miért volt neki nehéz megvitatni velük azt, amit a nőkről írt. Miután Tariq Ali felolvasta az összegyűlteknek, csend lett. Végül Anthony Barnett törte meg a csendet: “Ez gyalázatos!“ – kiáltotta.

Bevezetőjében Rowbotham felhozza, hogy „a hatvanas években sok nyilvánvaló kérdést a baloldalról egyszerűen soha nem tettek fel, és a politikai, illetve szociális tapasztalatok sok területét, érdekes módon, figyelmen kívül hagyták”. Az olvasó persze kételkedhet az utóbbi kijelentés igazságában, de mindenesetre Rowbotham személyes beszámolója kevés olyat ad hozzá a vitához, amit már ne hallottunk volna. Valószínűleg azok fogják majd a legmohóbban olvasni, akiket ő maga is megemlít, főleg azért, hogy újra megerősödjenek saját emlékeikben, esetleg megbotránkozzanak rajtuk. Az álmodozó baloldal igazi zátonyra futásának okaival pedig a könyv tulajdonképpen egyáltalán nem foglalkozik. Erről egy olyasvalakinek kell majd gondoskodnia, aki kevésbé kötődik fiatalsága mítoszához.

Öreg éveinkben úgy tűnik úgyanazt tesszük, amit az elöttünk levő generációk tettek: összedobáljuk az emlékeket, hogy egymásnak vigaszt nyújtsunk, vagy hogy életben tartsuk a régi kalandokat. Rowbotham által ajánlott további olvasmányok között főleg más végtelen nosztalgiautazások vannak: Sara Maitland – Igazi Menyország, Visszatekintés a 60-as évekre (Very Heaven – Looking Back at the 1960s), Richard Neville: Hippi hippi Shake (Hippie hippie Shake), Michelene Wandor’s Valaha feminista voltam, egy generáció történetei. (Once a Feminist: Stories of a Generation), Tariq Ali: Utcaharcos évek (Street Fighting Years), Nigel Fountain:Underground – A londoni Alternative Kiadó 1966-74 (Underground: The London Alternative Press 1966-74).

Kétségbe vonhatja-e bárki, hogy ebben a pillanatban is [2000] újabb kéziratokat készítenek azok az ötvenes éveikben járó emberek, akik késő tinédzser koruk, vagy huszas éveik dicsőséges napjait mesélik el újra? Körön belül talán fontosak, de miért kell a fiataloknak alapvetően mások emlékeinek gyűjtésével bajlódniuk? Ez olyan mintha 1965–ben, mikor mi nagyjából húszas éveinkben jártunk, elárasztottak volna minket egy csomó emlékirattal, amik a 20-as évek végén keletkeztek. Ha azt vesszük észre, hogy a fiatalok a hatvanas évekre csak úgy tekintenek, mint egy divatos fellángolásra és többre nem, akkor csakis arra jövünk rá, amire minden generáció rájön: fiatalnak lenni azokkal az idősebekkel való ellenkezést jelenti, akiknek már megvolt a maguk lehetősége. Nagyon úgy tűnik, hogy mindent újra kell kezdeni, nagyjából ugyanúgy, és többé-kevésbé a semmiből indulva. A fárasztó dolog az öregedésben az, hogy újra és újra ugyanazokat a dolgokat olvasod és írod. Azok a dolgok, amiket már tudsz, mindig újként vannak tálalva. A fiatalok felfedezik a globális kapitalizmust, a szexuális szabadságot, a szociális korlátozásokat, az öregek pedig rájönnek, hogy unják az egészet. Kinyitják az újságot, hogy elolvassák azokat a cikkeket, amiket már olvastak harminc évvel ezelőtt, vagy meghallgatják azokat a kinyilatkoztatásokat, amik évtizedekkel ezelőtt újak voltak nekik. És így tovább. Magunkba fordulunk, mint annak idején a szüleink tették és dörmögünk valamit a bajszunk alatt a filmek banalitásáról, a TV-programokról, és képes újságokról. Arra jutunk végül, hogy ezek nem nekünk készültek, de ahelyett, hogy megpróbálnánk megtalálni a módját a cselekvésnek és az eszmék generációnkon kívüli kicserélésének, emlékiratokat kezdünk írni, mint a visszavonult hadvezérek egy rég elfeledett háborúról, vagy úgy döntünk nem is olyan nagy baj, hogy megöregedtünk, mert a világ úgysem értette meg, amit érte tettünk és már nem elég jó hely a számunkra.

(1)Promise of a Dream: Remembering the Sixties (Verso, 2000) ISBN 1-85984-622-X
(2) A Wikipedia cikke Sheila_Rowbotham-ről: http://en.wikipedia.org/wiki/Sheila_Rowbotham

Fordította: Géza Gumikutya
(szerkesztette: komb, suaj)

Kapcsolódó linkek

• Jenny Diski új könyve: The Sixties