indy.media.hu független média központ

Új könyvében[1] Stiglitz elsősorban és alapvetően a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) bírálja; ezt az intézményt tekinti a neoliberális globalizáció fő aktorának. A globalizációt mint a világgazdaság fokozódó integrációját önmagában nem veti el, de keményen bírálja azt az irányt, amely felé a nemzetközi gazdasági folyamatokat meghatározó erők az eseményeket terelték az elmúlt két évtizedben. Ennek az iránynak a filozófiáját az úgynevezett „washingtoni konszenzus” foglalta össze valamikor 1989-ben, és aztán ebből - ennek merev és a helyi viszonyokat tekintetbe nem vevő alkalmazásából - származtak a bajok a 90-es években. Ezek közül is főleg azokkal az esetekkel foglalkozik a szerző, amelyekkel a maga világbanki tevékenysége során az évtized második felében találkozott. Röviden, és talán nem túlozva úgy foglalhatjuk össze mondanivalóját: az IMF gyakorlatilag mindent elrontott, ami a keze ügyébe került. Vonatkozik ez a kelet-ázsiai válságokra, Oroszország átalakulására és pénzügyi összeomlására, de Argentínára és más hasonló esetekre is. A bajok fő forrása a monetarista dogmákhoz való ragaszkodás, az intézmények közgazdasági jelentőségének figyelmen kívül hagyása, illetőleg az IMF vezető köreit átlengő politikai manipuláció, amely annak ellenére érvényesült, hogy a Valutaalap tényleg a legjobb egyetemek legjobb diákjai közül válogatja szakembereit.

Stiglitz nincs jó véleménnyel a magyar közgazdászokról sem. Ezt onnan tudhatjuk, hogy immár második könyvében idézi fel illusztrációként azt az esetet, amikor magyar közgazdászok vitatkoztak arról, hogy mennyi idő alatt kell végrehajtani a privatizációt. A gyors átmenet hívei így érveltek: nem lehet elhúzni a folyamatot, kb. öt év alatt le kell zajlania. A fokozatos átalakulás mellett érvelők keményen visszavágtak: nem szabad elkapkodni, kb. öt évre mindenképpen szükség van (ld. 162.o.). Valójában tehát a vita a privatizáció módjáról, és nem a sebességéről folyt, csak a vitázó felek nem találták meg (egyik oldalon sem) a megfelelő megfogalmazást, érveket és kifejezési formákat.

Stiglitz leginkább azt kifogásolja az oroszországi (és tágabb értelemben a kelet-európai) privatizácóiban, hogy azt lóhalálában, a „minél gyorsabb, annál jobb” elve alapján hajtották végre. Ez pedig nem az eredményezte, hogy a termelő vagyon hatékonyabban kezdett működni, hanem a korrupciót, a kormánykörökhöz közel állók gyarapodását segítette csak. Különösen rossznak tekinti azt a megoldást, amikor az állami cégek újonnan létesített magánbankoktól vettek fel hiteleket, s miután azokat nem tudták (valami rejtélyes oknál fogva) törleszteni, részvényeik a bank tulajdonába mentek át. Ezeket a korrupt privatizációs formákat csak azért nem nevezi Stiglitz vadnyugatinak, mert amikor az Egyesült Államok korai tőkései (az ún. rablóbárók) nagy vagyonaikra szert tettek, közben az amerikai gazdaság is gyarapodott. Az orosz nómenklatúra-burzsoázia megszületése ezzel ellentétben nem az ország virágzásával, hanem elszegényedésével esett egybe. Bár a magyar gazdaság hanyatlása a 90-es évek első felében nem volt az oroszhoz mérhető, elmondható, hogy a privatizáció folyamata nálunk is visszaélésekkel, utólag már nehezen feltárható csalásokkal volt megterhelve.

Becsületünkre legyen mondva, Stiglitz másutt is említi Magyarországot, és a fentinél pozitívabb kicsengéssel. A 151. oldalon Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia mellett Magyarország is szerepel abban a csoportban, amelynek GDP-je (bruttó hazai termék) az ezredfordulóra elérte a rendszerváltás előtti utolsó év szintjét. A 186. oldalon a cseh privatizációval összevetve a magyart minősíti eredményesebbnek: lehet, hogy a magyarok lassabban indítottak, de a cégeket valóban átalakították, és ma már nemzetközileg versenyképesek. Két oldallal később megtaláljuk a dicséret magyarázatát is: „Magyarország, Szlovénia és Lengyelország megmutatta, hogy a gradualista politikák kevesebb fájdalommal, nagyobb társadalmi és politikai stabilitással járnak rövid távon, hosszú távon pedig gyorsabb növekedéssel. A teknősbéka és a nyúl versenyéből ismét a teknősbéka került ki győztesen. A radikális reformerek - legyen szó éltanulókról, mint a Cseh Köztársaság, vagy kissé rendetlenebbekről, mint Oroszország - vesztettek.”

Ami tehát az átalakulást illeti, Stiglitz a fokozatosság híve, és nézetét elsősorban nem is a kisebb kelet-közép-európai államok összevetésében, hanem Kína és Oroszország összehasonlításában látja igazoltnak. Az orosz kudarc pedig szorosan összefügg azzal, ahogyan az IMF más földrészeken is a helyi viszonyokra való tekintet nélkül, csakis a nyugati hitelezők érdekét szem előtt tartva osztogatta gazdaságpolitikai tanácsait. Ha pedig azokat önként nem fogadták el, gyakran megtalálta az eszközét annak, hogy a végrehajtást kikényszerítse. A könyvben nem egy példát találunk arra is, hogy az IMF-et esetleg visszautasító országok saját elgondolásaikat követve jobb eredményeket tudtak elérni.

Bírálata miatt Stiglitz-et ma már elsőszámú közellenségnek tekintik az IMF köreiben, és nem csodálkozhatunk azon sem, hogy Magyarországon sem népszerű. A vezető sajtótermékek megfelelő rovataiban az ügyeletes szellemóriások mellett nem jut hely annak a tudósnak, aki a mai világrend árnyoldalait is hajlandó észrevenni, a jobbítás szándékával javaslatokat is megfogalmaz, és nézetei érvényesítése érdekében konfliktusokat is vállalt. Az új Stiglitz-könyv magyarországi kiadásáról tárgyalások folynak, az eredmény azonban egyelőre kérdéses.

[1]Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

Andor László, ATTAC Magyarország