indy.media.hu független média központ

A nyolcvanas években talán Hankiss Elemér írt magyar nyelvterületen először a „Társadalmi csapdák és diagnózisok” című könyvében a „közlegelők tragédiájának” nevezett jelenségről, amikor az egyéni választások tönkretesznek valamit, ami közös. Ha csak egy pásztor hajt ki önös érdekből több állatot egy közös legelőre, a legelő nem változik, az önző pásztor jól jár. Ha mindenki több marhát hajt ki a legelőre, a legelő tönkremegy. Ha mindenki lábujjhegyre áll egy utcai rendezvényen, senki se fog jobban látni, de szenvedhet lábujjhegyen. Maga Budapest is jó példa a közlegelők tragédiájára: minden autós úgy véli, nem az ő autója okozza az állandó dugót és a légzőszervi betegségeket, korai halálozást. Oldja meg az állam! Oldja meg a piac! De mi van, ha nem ők oldják meg?

Takács-Sánta András: Igen, Elinor Ostrom fő érdeme az, hogy alapos, szisztematikus kutatások révén bizonyította: a Hardin-féle nevezetes „közlegelők tragédiája”, és a hasonló, az emberi viselkedést szűk önérdekkövetőnek tételező modellek csupán nagyon korlátozott érvényűek. Igen speciális esetekben írják csak le jól a valóságot, de általában nem. Ostrom tehát egyike azoknak, akik az utóbbi időben kutatásaikkal aláásták az uralkodó közgazdaságtan emberképének érvényességét. A Homo oeconomicus egyre nehezebben védhető.

Kelemen Eszter: A Svéd Királyi Akadémia abban látja kiemelkedőnek Ostrom tudományos tevékenységét, hogy kutatásai során képes volt rámutatni, önmagában egyetlen intézményi struktúra – legyen az a piac vagy az állam – sem tudja megoldani a közlegelők tragédiáját.

Bár a neoklasszikus közgazdaságtan szemüvegén át talán utópisztikusnak tűnik, Ostrom által bizonyítottá vált, hogy a korlátozottan racionális ember, ha a szabályok alkotásába beleszólhat, és csoportnyomás révén szankcionálhatja a szabálytörőket, képes a közlegelőnek tartott természeti erőforrások fenntartható használatát intézményesíteni.

A kulcs az intézményi sokféleségben rejlik: olyan kontextusfüggő, adaptív, a szereplők által alkotott és elfogadott szokások, normák és formális szabályok összességében, amelyek a reciprocitást általánosan elfogadott normává teszik.

Scheiring Gábor: Ostrom munkássága arról szól, hogy a társadalmi kooperáció és a közösségi cselekvés létező opció. Nem csak a piac vagy az állam képes problémákat megoldani, hanem megfelelő feltételek esetén a közösségek is képesek önszerveződéssel közjavakat előállítani.

Ostrom ráadásul a fenntarthatósággal is foglalkozik, tehát egyszerre jelent kivezetést a neoklasszikus közgazdaságtanból, és bevezetést a fenntarthatóság interdiszciplináris társadalomtudományába.

Boda Zsolt: Ostrom a természeti erőforrásokat menedzselő közösségek vizsgálatával szerzett nemzetközi hírnevet - az 1990-ben kiadott Governing the Commons című könyve a politikatudomány egyik legtöbbet hivatkozott munkája. Azonban megközelítése és a kutatásainak eredményei általánosíthatóak általában a társadalmi együttműködés vizsgálatára is, például, hogy milyen kormányzási, közpolitikai eljárásokkal lehet a leghatékonyabban előmozdítani a közjót a modern társadalomban. Ostrom üzenete, hogy a közösségeket, a társadalom önszabályozását és a társadalmi normák létrehozását, fenntartását a kormányzat, vagy éppen a piac működése szempontjából sem szabad elhanyagolni.

Egy korai kutatásában a chicagói rendőrséget vizsgálta, és azt állapította meg, hogy a kisebb rendőrőrsök körzetében alacsonyabb a bűnözés, mint az összevont, nagyobbak körül. Ennek több oka lehet, de Ostrom szerint az emberekkel való közvetlen kapcsolat a rendőröket is érzékenyebbé tette a helyi problémák megoldására, és a polgárok is nagyobb bizalommal fordultak a hatósághoz. Azóta más kutatások is megerősítették, hogy a rendőrségbe vetett bizalom hatására javul a közbiztonság (igen, ezt az oksági irányt is bizonyították, bár az fordítva is működik).

Túl a szakmán félig kívülálló Ostrom munkásságán, mi az üzenete a Nobel-díjnak a közgazdász szakma felé?

Scheiring Gábor: Ez a Nobel-díj jó alkalom arra, hogy a hazai közgazdaságtudomány kicsit körbenézzen a világban. Amit hazánkban tanítanak általában, az mára nem tekinthető igazán főáramnak. Az intézményi közgazdaságtan erősödőben van, egyre több közgazdász jön rá, hogy a szociológia és a politikatudomány fontos tanulságokkal szolgál. A trend tehát megfordult: míg korábban a közgazdaságtan kolonizálta a társadalomtudományokat, mára a társadalomtudományok visszavágni látszanak. Ebből nálunk egyelőre nem sok látszik. Bár nagyon színvonalas képzést kaptam a közgáz szociológia szakán, de ennek alapja a racionális döntések elmélete volt, ami egy jó kivezetés a főáramból, de mégis csak az első lépés

Takács-Sánta András: Ráadásul nem Ostrom az első, aki ilyesféle eredményekért kap közgazdaságtani Nobel-díjat. 2002-ben Daniel Kahnemant is azért jutalmazták, mert kutatásaival meggyőzően bizonyította: az emberi döntéshozatal a valóságban igencsak másként zajlik, mint amit a standard közgazdaságtani modellek jósolnak. Az utóbbi években meglepően sok olyan kutató kap közgazdaságtani Nobel-díjat, akik munkásságukkal megkérdőjelezik a közgazdaságtan uralkodó, neoklasszikus paradigmáját. Ráadásul rendszerint más tudományterületek képviselői ők. (Kahneman például pszichológus, Ostrom pedig leginkább politológus, bár valójában igen multidiszciplináris területen dolgozik.) Ezek a kutatók jellemzően más tudományágak meglátásai segítségével bírják jobb belátásra a közgazdaságtant.

Vajon mindez azt jelenti, hogy paradigmaváltás zajlik a közgazdaságtanban? Biztosat nem állíthatunk, de egyre több jel mutat erre. És vajon melyik paradigma lesz az új uralkodó? Az ökológiai közgazdaságtan? Talán. Remélhetőleg. Mindenesetre Elinor Ostrom félig-meddig a nyíltan multidiszciplináris ökológiai közgazdaságtan képviselőjének tekinthető. Hiszen számtalan munkájában foglalkozik azzal, hogy milyen intézmények segítségével őrizhetők meg természeti közjavaink. Ostrom személyében tehát 2009-re lett egy fél Nobel-díjasa az ökológiai közgazdaságtannak.

Boda Zsolt: Ha a hazai közpolitika és közigazgatás tragikusan rossz teljesítményére gondolunk, akkor talán meg kellene fontolni Ostrom kutatásainak üzenetét, és a közpolitikának, politikának azon kellene dolgoznia, hogy a társadalom együttműködési szándékát és a közös normákat megerősítse. Ne pedig rombolja, ahogy most teszi.

A Kossuth Rádió egy adásában pitét sütő nagyihoz hasonlítottad Ostromot, Zsolt. Ez a néhány, neten föllelhető fotó alapján cáfolhatatlan. Eszter, te személyesen is találkoztál vele. Mennyiben árnyalhatjuk ezt a képet?

Kelemen Eszter: Elinor Ostrom közgazdasági Nobel-díja a rendkívüli tudóst díjazza egy rendkívüli nő személyében. Ezek az uralkodó közgazdasági paradigma határait feszegető kutatási eredmények még mélyebb elismerést váltanak ki, ha látjuk a hozzájuk vezető kutatói életpályát és elkötelezettséget. Ostrom ugyanis nem íróasztal mellett építette fel Nobel-díjat érő elméletét, hanem hatalmas rendszerező képességgel évtizedek terepi kutatásait – hosszú távú ökológiai megfigyeléseket és fejlődő országok közösségeiben készített interjúk százait – ötvözte döntéselméleti kísérletekkel. Írásain és egész személyiségén átsüt az inspiráció, amit a terepi megfigyelések jelentenek számára, s amiért még hetvenen túl is hajlandó átrepülni a fél világot.

2007-ben volt alkalmam személyesen is megtapasztalni ezt, amikor útban amerikai otthonából ázsiai kutatási területe felé napokat töltött Szlovákiában, egy fiatal ökológiai közgazdászoknak szervezett képzésen. Tanított, kísérletet vezetett és vitázott a tudomány nevében, reggelinél meg egyszerűen letelepedett melléd egy kávéval, vagy együtt jógázott veled a réten. Elinor, hosszú ősz hajával és hippi-korszakot idéző tarka ruháival, egy kissé bogaras nagymamának tűnt, aki hihetetlen érzékenységgel kérdezett, és mély bölcsességgel beszélgetett kutatásról, fenntarthatóságról, családról, életről. Ez a világ felé érzett tisztelet tette és teszi őt ma is rendkívüli tudóssá és rendkívüli nővé.

(forrás: www.vedegylet.hu)